A révület keletről jön

Aktuális / Művészek / Interjú / Hírek / Zenészek
(P) Süveg József

(P) Süveg József

Tavalyi koncertjük után idén is fellép Ozorán a Korai Trancemission: egy olyan továbbra is gőzerővel működő anyazenekarból (Korai Öröm) nőttek ki, amely évtizedek óta igen aktív szereplő az európai és természetesen a magyar pszichedelikus-tribal-etno-acid-rock színtéren – sőt, több tekintetben ők definiálták azt. És persze ott voltak Ozora kezdeteinél is. Kérdéseinkre a zenekarcsalád (úgy a Korai Trancemission mind a Korai Öröm) két régi, meghatározó tagja, a basszusgitáros Kilián Zoltán és a dobos Csányi Viktor válaszolt.

The Ozorian Prophet: Idén, ahogy tavaly is egy speciális produkció, különleges felállás lép fel Ozorán – miben különbözik ez az anyazenekartól?

Kilián Zoltán: A Korai Öröm 1999-ben, az első Ozora fesztiválon, amit a teljes napfogyatkozáskor tartottak, már egy rutinos majd évtizede működő zenekarként játszott – ehhez képest a tavaly Ozorán is bemutatkozó Korai Trancemission sok tekintetben visszanyúlt a Korai Öröm gyökereihez, felállása pedig majdnem teljesen megegyezik a Korai Örömével.  Azzal a különbséggel, hogy egy énekessel, az egyik gitárossal és perkással szűkebben lépünk fel, viszont az Óperentziából csatlakozott hozzánk Domokos Tibi, így két billentyűs is van a zenekarban. A kezdetekhez, az első három évéhez visszatérve tisztán instrumentális zenét játszunk. Ez a formáció lép fel augusztus 4-én a Nagyszínpadon – azt még hozzátenném, hogy másnap, augusztus 5-én pedig a Korai Acoustic Instrumental formációnk is meghallgatható a Dragon Nest helyszínen: ez a félig tényleg akusztikus, részben nyilván elektromos verzióban játssza a Korai és Korai Trancemission szerzeményeket.

OP: A Korai Öröm már túl van létrejöttének, aktív működésének negyedszázados jubileumán, ami már csak azért is komoly teljesítmény, mert népes zenészgárdát kell együtt, egy csapatban tartani. A korai időktől kezdve játsszátok ezt a pszichedelikus, erősen perkusszív, törzsi ritmusokkal operáló, részben etno-beütésű rockzenét. Mennyire volt ez előzmények nélküli akkor Magyarországon – a tagok, sokszor a punkzenéig nyúló gyökereit is figyelembe véve?

Csányi Viktor: A Korainak voltak logikus előzményei, előszelei, az én részemről biztosan, mivel a korábbi zenekaraim is hasonlóak voltak. A nevesebb elődeink közül pedig feltétlenül említenünk kell a VHK-t (Vágtázó Halottkémek). Pszichedelikus, kicsit etno-alapú folyamatzenében gondolkodtunk már korábban, a nyolcvanas évek végén is: Váli Sanyi képzőművész barátom vezetésével működött a Niskender Tewtär (ami a népzenét ötvözte a punk/hardcore-ral és egyfajta hisztérikus hangulattal), ami még korántsem volt annyira kitalált, számokra bontható produkció, mint később a Korai, de játszottam egy Wi nevű, kicsit rockosabb-punkosabb zenekarban is.

KZ: Én láttam mind a kettőt, és nekem a Niskender köldöknézős, lassabb, borultabb, csak néha vagy majdnem beindulós zene volt. A Korai ehhez képest a kezdetektől fogva a gitárjáték, továbbá dob és a többi ütősök, meg az általuk diktált törzsi ritmusok…
CSV: Meg az indusztriális ütemek.
KZ: …szabták meg a hangzást. Ebből a szempontból a kezdeteknél közelebb állt a VHK-hoz – azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi inkább közvetített egyfajta sámánisztikus révületet, míg a Korai inkább a hatvanas évek általad is emlegetett pszichedéliáját, acid rockját támasztotta fel – újfajta megközelítéssel, már csak amiatt is, hogy időközben több generáció keze alatt folyamatosan átalakult, újabb hatásokkal telítődött a klasszikus pszichedelikus rock, vagy ha úgy tetszik droghatású zene. Ebből a  hagyományból táplálkozik a zenekarra is jellemző kötetlen zenélés, amelyben akadnak magaslatok, mélypontok, de van benne erő is.

OP: A hatvanas évek szellemisége ennyire kulcsfontosságú számotokra?

KZ: A Korai Öröm szellemiségének mindig is fontos tartozéka voltak azok a témák, amelyek tényleg a hatvanas években kerültek előtérbe és mára szinte központi jelentőségűvé váltak: ide tartozik a női emancipáció, az emberi jogok, a környezetvédelem, a megújuló energiaforrások, a biogazdálkodás, a természet védelme, a közösségalkotás, a nem piacorientált életmód. Mindaz a szellemiség, ami akár napjaink psytrance partijain is megtapasztalható, valahol a hatvanas években indult el. Ezek a dolgok egyre jobban megtalálják a maguk helyét a világban, némelyiknek boldogabb országokban akár gazdasági jelentősége is lesz (gondoljunk csak a napenergiára, vagy a szélerőművekre). Az persze magától értetődő, hogy azóta is rengeteg hatás ért minket, hiszen például a nyolcvanas években, ha tudtuk, a legkülönösebb produkciókat is megnéztük (emlékszem, milyen elementáris hatással volt rám, amikor 1985 tavaszán először láttam a Laibach-ot a Rádayban, egy budapesti pinceklubban), s ezek nyomai, még ha nem is tudatosan, de szintén beépültek.

OP: A Korai Öröm kezdetektől fogva egy igazi élő, organikus, száz százalékig hangszeres zenei produkció volt – ugyanakkor azt is hozzátok kötötték, hogy mintegy mindenhová hozzátok magatokkal, a kilencvenes évek elejére felfutó, szintén pszichedelikus elektronikus tánczenét, a partikultúrát és koncert után djztek is közönségnek, ami egy ideig meglepő volt, de azután el is várták tőletek.  

KZ: Az biztos, hogy abban az időszakban, amikor elkezdtünk játszani, azaz a kilencvenes évek elején, akkor hangzásban és megszólalásban is uralkodott a hagyományos rockzenei tónus – és hiányzott az a hangzás, ami utóbb a partikultúrával elterjedt. Amikor akkoriban a szintén a maguk műfajának pionírjaiként feltűnő dj-k feltették a friss lemezeket, akkor lehetett érezni, hogy egy egészen más hangzás van kialakulóban. Szerintem a Koraiban is az volt az érdekes, hogy nem egy múltba révedő, a hippikultúrát, meg a blues-alapú rockzenét egy az egyben leporoló, feltámasztó csapat voltunk-vagyunk, hanem engedtük, hogy a minket érő hatások, az ipari zenétől a népzenén, a jazz-en át az elektronikus tánczenékig, punkig, a régi hippi rock-ig beszűrődjenek a produkciónkba, a zenei programunkba. Azért persze a hatvanas évek feelingje és részben mondanivalója erősen inspirált minket is. Mivel, tisztelet a kivételnek, nem voltunk jól képzett zenészek, így a magunk egyszerű módján ezt a feelinget próbáltuk elkapni. Egyszerűen hömpölyögtek a koncertek, s mivel annyi minden lecsapódott bennünk, valószínűleg a hangzásban is, szivacsként szívtuk fel a hatásokat, s ez a színpadon, nyomás alatt kitört belőlünk.

OP: De ezek között fontos volt az elektronikus tánczene repetitivitása, nem?

KZ: Az is, de azért el kell mondanunk, hogy nekünk, akik alapítók voltunk (rajtam kívül Jócsik János, a ma is aktív perkás és Takács Péter néhai, sajnos már elhunyt gitárosunk, énekesünk, trombitásunk) nagy kedvencünk volt a Joy Division – ugyanúgy, mint a Test Department: s ezek a furcsa ötvözetek így törtek utat. Ráadásul a Test Dept. abban is úttörő volt, hogy a kilencvenes évek lején a budapesti koncertjük után a magukkal hozott djkkel rendeztek egy afterpartit is. Az az indusztriális hangzás, amit akkor megismertünk, már magában hordozta ezt az újfajta zenét is.

OP: a Test Dept. csinált is egy korrekt, majdnem technolemez 1995-ben…

KZ: Nekik is, nekünk is természetes következménynek tűnt, hogy ezek a hatások beleivódjanak a zenéinkbe. Akkor még nem voltak annyira trendfüggők az emberek, mint manapság: sokféle dolgot csináltunk, és erős volt az átjárás a műfajok között is.
CSV: Akkor létrejött egyfajta vákuum is: nem volt sokféle élőzene, legalábbis nem annyi, mint mostanában, és az sem volt divat, hogy koncertek után ottmaradnak az emberek és még elszórakoznak hajnalig, esetleg reggelig. Amikor elindult ez a koncerteket követő dj-zés, akkor törekedtünk arra, hogy ez magában is egy egész éjszakás program legyen. Ez persze akkor még korántsem volt megszokott sem a helyek, sem a közönség részéről.

OP: Ha jól tudom, ezzel még a nyugati turnékon is tudtatok meglepetést okozni?

CSV: Így van, ezen még a német szervezők, közönség is meglepődtek.
KZ: A budapesti klubjainkban (például az akkori Fiatal Művészek Klubjában) is az volt a program, hogy este filmvetítés, majd éjféltől koncert.

OP: Ez már magában is furcsa lehetett, hiszen addig a koncertek tipikusan 8-tól 10-ig zajlottak…

KZ: Így van! De nálunk rászoktak arra, hogy a filmet nézik először, utána koncert s ezt követően még partit is tartunk – előbb kazettáról, CD-ről, azután vinilről toltuk a zenét.
CSV: Bejelentkeztek nálunk a korszak jeles underground dj-i (Titusz-Tadeusz, Xyberwolfék).
KZ: Az FMK a maga nyitottságával ideális hely volt erre – ráadásul abból szempontból is fontos volt a hely, hogy mi mindig törekedtünk rá, legyen egy klubunk, ami a zenénk számára is egyfajta keltető lehet, ráadásul közönséget is teremt.

OP: Az általatok játszott zenéknek megvoltak az előzményei az angolszász országokban és Nyugat-Európában is, ráadásul ti amúgy is sokat turnéztatok a kontinensen, már akkor is, amikor még az O.Z.O.R.A. Fesztivál sem létezett – gondolom, többek között olyan zenekarokkal is felléptetek, akik szintén ezt az acid, tribal, pszichedelikus, erősen perkusszív rockzenét játszották?

KZ: Ebből az erősen perkusszív többnyire nem állt, csak a gitárok – mármint az általunk látott zenekaroknál. Ezek hagyományos értelemben is sokkal rockosabbak voltak, mint mi

OP: Ők ezt a Hawkwind-es vonalat vitték tovább?

KZ: Igen, azt tolták tovább
CSV: Ráadásul az akkor is meglévő goatrance, psytrance szubkultúra korántsem kapcsolódott össze ilyen erősen a pszichedelikus zenéknek ezzel az élő vonulatával – ez már egy kicsit későbbi történet. A kétezres évek elején játszottunk Németországban egy olyan partin, amit Frankfurt mellett egy gyártelepen, egy raktárépületben rendeztek (klasszikus warehouse party), ahol már kifejezetten volt élő zenei színpad. Akkor lehetett érezni, hogy a pszichedelikus trance közösség is nyit az élő zenék felé.
KZ: Korábban ezek el voltak különülve: volt például egy progresszív, élőzene centrikus hippivonal, mely többfelé, így Németországban saját fesztiválokkal bírt (pl. Herzberg) és voltak a goapartik és a két közösség csak később talált egymásra.

OP: Magyarországon mi ennek a fordítottját szoktuk meg, többek között a Korai Örömnek köszönhetően: olyan fesztiválokat rendeztek már 1993-94-95-ben, ahol a zenekari produkciókat szervesen követték a partik, ahol remek, savval jól nyakon öntött house, techno, trance zenék szóltak.

KZ: Szerintem is, nálunk ez hamarabb lezajlott: koncentráltabb volt az egész szcéna, kevesebb volt a klub, ott mindenki ismert mindenkit és nagyobb volt az újra való nyitottság, a befogadókészség is.
CSV: E tekintetben sokat köszönhetünk a Tilos Rádió dj-knek: onnantól kezdve, hogy ők felfedezték maguknak, nagyon hamar népszerű lett az, hogy lemezekről játsszák ezt a fajta elektronikus zenét. Mi a magunk részéről már korábban összekapcsoltuk a koncertezést a dj-zéssel. Berlinben például még a kilencvenes évek közepén is újdonságnak számított, hogy koncert után rakunk lemezeket – lejátszókat is nekünk kellett vinni.

OP: Akadnak kedvenceitek a mostani pszichedelikus élőzenei vonalból – akár olyanok, akik mostanában felléptek, vagy felléphetnének Ozorán?

KZ: Nekem mondjuk a Shpongle nagy kedvencem, dj-ként játszom is a lemezeiket, meg is hallgattam őket két éve a nagyszínpadon, és ott nagyon is meggyőzőek voltak – sok hangszerrel, rengeteg fantáziával.
CSV: Az is igaz, hogy amikor mi láttuk őket, akkor ez már egy sztár produkció volt, s nagy zenekar, táncosok kísérték a két őstagot (Simon Posford, Raja Ram). Amúgy olyan sok együttest, zenekészítőt én nem tudnék említeni.
KZ: A kezdetekben volt egy szentpétervári testvérzenekarunk az Ole Lukkoye, akik hasonló jellegű zenét játszottak: a pszichedéliát ötvözte a modern zenével…
CSV: Meg a népzenével.
KZ: Valahogy természetesen ötvözték a hatásokat: volt a zenekarban fagott, gitárok, szinti, ének, női vokál, perkások. Sokkal lassabb, úszósabb zene volt, a maga korában rendkívül előremutató: sajnos azután idővel elhalt a dolog, a tagokat elválasztó földrajzi távolság miatt is, bár ha jól tudom, manapság ismét próbálkoznak. Ezzel szemben az Ozric Tentacles-t jóval később ismertem meg, mi már akkor régóta zenéltünk a Koraival: nagyon sok dolog teszik a zenéjükben, de nekem túl rockos.
CSV: Alapvetően a nyugati zenekarok másként nyúlnak vissza a népzenei, etno-, orientális témákhoz – mintha nekik nem lenne sajátjuk ez a dolog. Egy német pszichedelikus zenekar inkább fog indiai témákat beemelni a maga elektronikus, trance-os, pszichedelikus zenéjébe, mint hagyományos, sramlis, jódlis német muzsikákat. Tőlünk nyugatra nagyon erős a trendek nyomása – kevés az olyan produkció, amikor a saját gyökereikhez nyúlnak vissza.

OP: Nem lehetséges, hogy jobban illik ebbe a rock-alapú, de mégis táncolható zenébe a magyar meg a környékbeli népek zenéje?

KZ: Szerintem éppen ennyire beleillenének egy ilyen produkcióba a többi, például a nyugat-európai népzenék is, inkább azt mondanám, hogy ott más a normák hatása…
CSV: És még az ezekből való kivonulás is olyan szabályos!
KZ: Sőt, trendszerű. És éppen ezért az ember azt tapasztalja, hogy a zenéjükben rengeteg a törekvés, meg az ötlet, de nem feltétlenül úgy, olyan autentikusan tör ki belőlük, hogy azt igazán hitelesnek érezd.

OP: Több a kiszámítottság, kevesebb az ösztönösség? Nagyon matekosak a produkciók?

CSV: Mechanikusan beemelik, ami nekik kell, de ezt nem igazán belső szükséglet diktálja.
KZ: Ők egy sokkal élhetőbb társadalomban élnek és onnan vonulnak ki, míg a kelet-európai csapatokra az jellemző, hogy mi sokkal erősebb nyomás alatt voltunk és vagyunk mind a mai napig: aki egyszer rászánja magát, az nem nagyon mismásol, hanem kitör belőle ez a dolog. Ilyenkor már nem gondolkodunk kompromisszumokon.
CSV: Meg szerintem iparosodott ott minden, a zenebiznisz is, sokkal fontosabbak a kategóriák, az ezekhez való alkalmazkodás is – akár az előrejutáshoz, de már szelekcióhoz is. De megvannak az előnyei is: nagyon profi, nagyon jól szól ez a zene.
KZ: Csak sokkal kevesebb onnan származó eredeti zenével találkoztam – mondjuk fesztiválokon.
CSV: Azt hiszem, Ozora ebből a szempontból egészen más: zenei szempontból is csúcskategória a fesztiválok között. Bármelyik helyszínbe hallgattam bele, legyen szó akár gépzenéről vagy élőről, mindenhol felkaptam fejem – akár délután 4-kor is. Hallom, hogy ez ugyanabba a műfajba tartozik, de mégsem, mert ez azon belül a legjobb. Ráadásul tetszik ez a nyitottság, hogy a zene mellett megférnek a táncprodukciók, a performance, a színház: életben tartják a zenének azt az eredeti, legmélyebb funkcióját, hogy összehozza az embereket és elmossa a közöttük feszülő határokat.

OP: Ebből a szempontból igaz, hogy a Korai Öröm és a Trancemission maga is egy közösségépítő zene, ráadásul a szeánszjellege is megvan: az elejétől kezdve mindenki táncol a zenétekre.

CSV: Nagyon reméljük, hogy most is így lesz.

OP: Ott voltatok az első Ozorán is, de a fellépésetek a hiedelem szerint kissé balul sikerült…

KZ: Voltunk természetesen az első Ozorán, dolgoztam is ott – akkor is, később is. Például 1999-ben én magam szállítottam a helyszínre billentyűsünket, Emilt, aki maga is fesztiválszervező volt, továbbá a Zion Train tagjait és más fellépőket, sőt vendégeket. Még arra is emlékszem, milyen várakozás övezte a fesztivált még a környéken lakók részéről is, és a vendéglátás milyen megható gesztusait tapasztalhattuk tőlük. A saját fellépésünk ehhez képest elég furcsa volt: nem volt igazi színpad, egy kamion platóján játszottunk. Koncert előtt kölcsönkérték a basszusgitáromat és úgy adták vissza, hogy nem működött. Igaz, mindez nem is tűnt fel senkinek, mivel alig kezdtük el a koncertet, a bejáratnál ellenpartit csináló angolok elkezdték széthúzogatni és eltulajdonítani az aggregátorhoz és színpadfelszereléshez tartozó kábeleket. Nagyon furcsa koncertet adtunk, ami főleg dobolásból állt: hol szólt a színpad, hol nem. Nagyon akartunk egy jó bulit csinálni, ahhoz képest persze csalódás volt és nem is kicsit bosszantott minket, hogy jóformán így hiúsult meg.

OP: Azóta hányszor játszottatok Ozorán?

KZ: Tavalyelőtt és tavaly is: 2013-ban Korai Öröm, 2014-ben pedig Korai Trancemission volt a Dragon Nest színpadon.
CSV: Az elsőt követően öt évig nem is volt fesztivál…
KZ: 2004 után megint voltunk többször is: vagy lemezeztünk, vagy dobolgattunk, de rendes zenekari felállásban csak 2013-tól. Az elmúlt 3-4 évben már egyre több élő, hangszeres produkciót hívnak meg, így került ránk is sor újból.
CSV: Ozora folyamatosan szépül, fejlődik, egyre több helyszínt találni, egyre gazdagabb programokkal.
KZ: Nagyon sokat fejlődött és egyre professzionálisabb lett a hőskor óta. Én azért még emlékszem, hogy az első fesztiválon még folyóvíz se volt, s az is megvan. milyen döbbenten és tehetetlenül figyelte az egy szem körzeti megbízott rendőr a több tízezernyi, minden szempontból önfeledten szórakozó partizót – ezek 90 százaléka külföldi volt, akiknek egy szavát sem értette. Azóta nem véletlenül lett a kontinens egyik legjobb fesztiválja: öröm látni, hogy rengeteg energiát és pénzt fektetnek a fejlesztésébe.

OP: A Korai Trancemission-nek elkészült már az első zeneanyaga?

KZ: Most fejeződik be a keverése
CSV: Ez egy koncertfelvétel.
KZ: Nagymaroson készült, az Óperentzia zenekar dobosának, Bánházi Gábornak a házában, ahol egy koncertszerű stúdiófelvételt rögzítettük. Alapvetően digitálisan terjesztjük majd, de nem kizárt, hogy néhány számot később vinilen is megjelentetünk.

-minek-


Az interjú eredetileg a The Ozorian Prophet számára készült.

Leave a Reply